a filoszemitizmusnak a jelen kötetben elsősorban a zsidók kedvelése,

„a zsidóság iránti (aktív) barátságos álláspont” a fő formája,

mely a magyarság és a magyar zsidóság élénk, sikeres és

 kölcsönösen hasznos, sőt, gyakran örömteli

 együttélését és együttműködését jelenti

                                  (…természetesen nem felejtve a Holokausztot és az antiszemitizmust, nem állítva, hogy Magyarországon a filoszemitizmus; nem-zsidók és zsidók rokon gondolkozása és jó együttélése az egyeduralkodó. Csak azt fejtjük ki a továbbiakban, hogy a magyar múltban, jelenben és remélhetőleg jövőben is, az együttéléses filoszemitizmus is létezik).

Napjainkban a filoszemitizmus fogalom használata meglehetősen megritkult, nem úgy mint az ’antiszemitizmus’ szóé. A filoszemitizmus szó mára annyira kikopott a közbeszédből, hogy értelmezése és újraértelmezése elengedhetetlen mindjárt könyvünk elején.

A következőkben nem szigorúan tudományos meghatározást keresünk a filoszemitizmus és speciálisan a magyar filoszemitizmus fogalma számára – ez a teljesség és széles elfogadhatóság igényével maga egy kötetet tenne ki –, hanem áttekintést, magyar alapvető megértést, a jelen kötet számára iránymutató jelentésváltozatot. A meghatározás határait illetően pedig nem leszünk túlságosan szigorúak, befogadni és nem kirekeszteni fogjuk a filoszemitizmus tőlünk távolabb álló értelmezéseit.

A Kislexikon szócikke szerint például „A filoszemitizmus a zsidóság iránti barátságos álláspont; a zsidóság jogi és társadalmi egyenlőségének védelmezése.”[1] Egyszerű és világos meghatározás, szinte kár, hogy kötetünk céljaihoz ezt ennél pontosabban szükséges behatárolnunk, és ennek során a meghatározás óhatatlanul bonyolódni fog.

Mielőtt belemerülnénk a magyar filoszemitizmus tanulmányozásába, érdemes előbb röviden definiálnunk a fő szereplőket:  ki a magyar?, ki a zsidó?, ki a magyar zsidó és a nem-zsidó?  És mi maga az anti-szemitizmus?

A Ki a zsidó? kérdésre például Izrael állam 65 éves fennállása alatt – mindmáig –nélkülöz egyetlen általánosan elfogadott választ, mind jogilag, mind a közhasználatban. A zsidó ortodoxia szabályai szerint a gyermek vallását lényegében az anya vallása dönti el, tehát például az anyai nagyanya zsidó léte elégséges feltétel, míg a másik három nagyszülő zsidó léte még együttesen sem elégséges feltétel az unoka zsidó voltához. Másrészt, az Izraelbe való visszatérés jogának vonatkozásában a származás kérdésére az izraeli bevándorlási alaptörvény ennél sokkal liberálisabban válaszol – a zsidók visszatérési jogát megadja mindenkinek, akinek a zsidósághoz való tartozása bárhol a világon hátrányos megkülönböztetettségéhez vezethetne. A nácizmus szemszögéből pedig, ne feledjük, a ki a zsidó kérdés tragikusan világos volt – minden ember üldözendő és kiirtandó zsidó volt már egyetlen zsidó nagyszülőjének létezése alapján.

És a ki a magyar kérdés? Mik a magyarság fő ismérvei és lényege? Ez talán egyszerű? Vérségi vagy genetikai alapon bizonyosan nem egyszerű, vagy talán nem is lehetséges, ha hihetünk a legnevesebb magyar genetikusnak, Czeizel Endrének. Ezer év történelmi viharai és határváltozásai után nagyon kevés a mai magyarok genetikai különbözősége a szomszéd népekhez képest. Más dolgok határozzák meg, hogy ki a magyar. Gyakorlati szempontból magyar ember körülbelül az, aki itt él, vállalja és megéli a magyar nyelvet, kultúrát, szokásokat és hazát, a történelmet, a jelent, a jövőt, a sorsközösséget – sőt, elegendő az is, ha akár csak ezek jó részét. Vagy magyar útlevele van. Vagy talán nem is formális, hanem érdemi alapon kellene meghatároznunk a magyarsághoz tartozást? Például a magyar hazának és társadalomnak nyújtott munka és eredmények alapján?

E kötetben szeretnénk a filoszemitizmusról annak antitézisétől, az antiszemitizmustól függetlenül is beszélni, de ez nehéz, mert kettejük között az antiszemitizmus fogalma a domináns.

Az antiszemitizmus szó szerint szemita-ellenességet jelent. Bár más népek, például az arabok is ebbe – a sémi vagy szemita – népcsoportba tartoznak, az antiszemitizmus szó kizárólag a zsidók iránti ellenséges indulatok megnevezésére született, és mindazóta erre szolgál.

Az antiszemitizmus fajtái ijesztően széles skálán mozognak, a hangsúlyozott szellemi ellenszenvtől a diszkriminációig, a rágalmazástól az uszításon és tettlegességen keresztül egészen a gyilkos gyűlöletig, a népirtási szándékig és tettekig, ezért az antiszemitizmust fontos mindig nagyon körültekintően és arányosan említeni.

A Berlinben, 2007-ben tartott nemzetközi konferencia az antiszemitizmusnak és minden más rasszizmusnak három fő ismérvét határozta meg, melyeket ott angolul a 3D-nek neveztek el – Discrimination  (Diszkrimináció – hátrányos megkülönböztetés), Demonization (Démonizáció – ördögien gonosz tulajdonságokkal való célzatos felruházás), Delegitimization (Létjogosultság tagadása), melyek közül már egy is antiszemitizmusra vall. Becsületes emberségű, szellemiségű és jogrendszerű társadalmak aktívan el kell ítéljék ezeket, ha lehet, már csírájukban.

Ugyanakkor határozottan el kell utasítani az antiszemita minősítés felületes használatát olyan, a zsidók felé kritikus – akár szigorúan kritikus, ironikus vagy gúnyos – megnyilvánulásokra is, melyek nem jelentik a fenti 3D legalább egyikét.  A zsidóságnak és barátainak nagyon is érthető érzékenysége és nem ritkán túlérzékenysége hajlik néha az antiszemita jelző túl gyors használatára, pedig az ilyen indokolatlan „Farkas, farkas!” vészkiáltások károkat okozhatnak a valóságos antiszemitizmussal szembeni indokoltan szigorú éberségnek.

A kötet fogalmi kereteinek tisztázásához már csak a filoszemitizmus értelmezésének a pontosítása van hátra.

Néhány sorral feljebb találkoztunk a legegyszerűbb megfogalmazással: „A filoszemitizmus a zsidóság iránti barátságos álláspont; a zsidóság jogi és társadalmi egyenlőségének védelmezése”.

Ettől eltérően Az Ujvári-féle Magyar Zsidó Lexikon ezt írja: „Filoszemitizmus, szószerint semitabarátságot, a közhasználatban pedig szembeszállást jelent ama tényezőkkel, melyek a zsidóság háttérbeszorítását célozzák. A filoszemita nem előjogokat akar a zsidóknak, hanem csupán azt követeli, hogy a zsidókat is részesítsék az emberi jogokban.” Eszerint a filoszemitizmus fő feladata a zsidóság védelme lenne az antiszemitizmussal szemben.

A filoszemitizmus ezen fajtájára, az antiszemitizmussal szembeni aktív kiállásra, sok szép példát gyűjt össze és idéz Karsai László a Befogadók – Írások az antiszemitizmus ellen 1882–1993[2], megjelenésekor hiánypótló művében. Ezt írta könyvéről: „A Befogadók, amint azt egy történész-kollégám megfogalmazta, a megszakított dialógus folytatása. A dialógust, pontosabban a vitát ebben a kötetben magyarok folytatják magyarokkal. Csak olyan magyar politikusok, írók beszédeit, írásait közöljük, akik az elmúlt évszázad során fölemelték szavukat az antiszemitizmus ellen. Kötetünk kezdő dátuma […] 1882 tavasza. Az ország Tiszaeszlár nevétől volt hangos, ekkor zajlottak a parlamentben és a parlamenten kívül is a leghevesebb csaták antiszemiták és filoszemiták között. Kötetünk (A Befogadók – A szerk.) – az adott terjedelmi korlátok között – az anti-antiszemiták tevékenységét próbálja meg illusztrálni, válogatva, tallózva az igen gazdag anyagban.“

A filoszemitizmusnak az egyik legfontosabb és legbátrabb, nagyon becsületes válfaja ez az aktív kiállás az antiszemitizmussal szemben. Mi most mégsem erre a formára koncentrálunk majd.

A filoszemitizmusnak a jelen kötetben, az antiszemitizmus elleni bátor kiálláson túl, a szó eredeti jelentéséhez hasonlóan elsősorban a zsidók kedvelése, „a zsidóság iránti (aktív) barátságos álláspont” a fő formája, mely a magyarság és a magyar zsidóság élénk, sikeres és kölcsönösen hasznos, serkentő, sőt, gyakran örömteli együttélését és együttműködését jelenti. A filoszemitizmusnak ezen utóbbi formája lehet a reális reménye a jelenlegi, és kiindulópontja a jövőbeni jobb, humanistább, sikeresebb és tartósabb együttélésnek.

[1] www.kislexikon.hu/filoszemitizmus.html

[2] Budapest, 1993, Aura.